A mátraházi síugrósánc nyomában

„A téli sportok hívei számára itt van a Kékes és Mátraháza közötti 2400 m hosszú és 300 m szintkülönbségű sílesiklópálya, s innen alig tíz percnyire fekszik az ország legnagyobb síugrósánca is.” /Kristóf Sándor, Mátra portyavezető, 1954/

Már egy ideje piszkálja a fantáziámat a Mátraháza mellett található síugrósánc története és az, hogyan is jutott el az „ország legnagyobb síugrósánca” címtől az 1989-es bezárásáig?

Alföldi gyerekként nem mondhatom el magamról, hogy beleszülettem volna a síelés világába. Viszont mindig is érdeklődve néztem a televízióban a különböző sísportokat, a síugrókat pedig egyenesen csodáltam. Az természetesnek tűnt, hogy nincs magyar versenyző a nemzetközi síugró versenyeken, hiszen nekünk nincsenek nagy hegyeink, vagy tartós, vastag hótakarónk. De nem volt ez mindig így…

Az 50’-es évektől jelentős fejlődésnek indult Magyarországon a síugrás. Ebben az időben a legnagyobb sánc a Kékes „Déli” sípályája mellett volt, Mátraháza közelében (valójában a „déli” sípálya a Kékes nyugati oldalán van). A sánc csúcstartója Gellér László, aki 1972-ben 86,5 métert ugrott. Gellér László azonban nemzetközi versenyeken is kimagasló eredményeket ért el, olyannyira, hogy az 1968-as grenoble-i téli olimpián nagysáncon az előkelő 19. helyen végzett. Öccse, Gellér Gábor pedig 1980-ban Harrachov-ban megrendezett sírepülő versenyen 139 méteres új Magyar rekordot állított fel, ami a mai napig érvényes. A síugró versenyek nagy népszerűségnek örvendtek ezekben az időkben, és nem ritkán tízezrek látogattak el a versenyekre. Nem hiába volt ekkora az érdeklődés, hiszen nagyobb országos versenyeinken közel 80 sportoló is rajthoz állt.

Mi okozta a hanyatlást? Az nem mondható el, hogy nem ugrottak elég nagyot versenyzőink. Ennek bizonyítéka Michael Edwards (ismertebb nevén „Eddie, a sas”) 1988-as szereplése a Calgaryban rendezett Olimpián. Sokkal inkább financiális kérdésekben keresendő a válasz. Egyszerűen voltak sportok, amik akkoriban sokkal nagyobb támogatást élveztek, emiatt a sportág hanyatlásnak indult és az utánpótlás megszakadt. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy a mátraházi síugrósánc a 16 versenyzővel lebonyolított 1989-es magyar bajnoki versenyt követően bezárt és azóta is elhagyatottan áll. Bár az mindenképpen biztató, hogy újra van magyar versenyző Vörös Virág személyében, akiért izgulhatunk a nemzetközi versenyeken. Ő a kőszegi sáncokon „nevelkedett”, ahol lényegében az ország egyetlen fennmaradó és jól működő síugró egyesülete van.

Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a mátraházi síugrósánc működését az is nehezítette, hogy gyakran kevés volt a hó a versenyek megrendezéséhez. Pajor István, az akkori síugró csapat vezetője szerint ilyenkor 4-500 kosár havat kellett felhordani a sáncra, melyet a Kékestetőről hoztak teherautóval. Ezt az igen megterhelő cipekedést próbálták csigás megoldással kiváltani, de itt sem kell „high-tech”-re gondolni. Ugyanis a felvonáshoz szükséges energiát egy Zastava szolgáltatta. A hó-ellátási problémák mellett az sem volt korszerű, hogy vissza kellett a sánc mellett mászniuk a versenyzőknek. Persze edzéskor 5-6 ugrással az erőnléti felkészülést is kipipálhatták.

És mi lett a mátraházi síugrósánccal 1989 óta? Gyakorlatilag érintetlenül áll. Azért csak gyakorlatilag, mert a sáncra vezető lépcsők alsó szakaszát levágták, hogy a turisták ne tudják könnyen bevenni azt. Mindenesetre szomorú , hogy nem az a lehetőség jutott eszébe a terület kezelőjének, hogy minimális befektetéssel egy kilátópontot biztosítson az arra járóknak. Ez már csak azért is érdekes lépés lehetne, mert a sárga keresztjelzés a sánc alatt halad el. Ettől függetlenül mindenfajta komolyabb fizikai rátermettség nélkül is fel lehet kapaszkodni a sáncra, DE TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! A deszkák már a legtöbb helyen hiányoznak, így ha a fém lépcsőkön fel is megyünk, a sánc tetejére nem tudunk kiállni, mivel az azt fedő deszkák már a szerkezet alatt tornyosulnak. Mi azért a TripToFun lelkes követőinek kedvéért felkapaszkodtunk a sánc tetejére és pár képet készítettünk a pazar látványról. Szerencsére egy pár centiméter hó is esett előző nap, így a sáncot természetes közegében láthattuk.

A síugrósánc megközelítése legegyszerűbben a „Déli” sípálya (ami ugye nyugaton van) felől lehetséges. A Kékestetőre tartó műút mellett található egy pihenő, amit a térkép síbüféként említ a „Déli” sípálya végén. Mi innen indultunk el a kék- és a sárga keresztjelzéseken. Olyan 150 m múlva balra (ÉK-i irányba) kiválik a sárga kereszt, melyen 2-300 m múlva el is érjük a sáncot. Országos Kéktúrázóknak is ajánlott ez a párszáz méteres kitérő, amely a 21. szakasz (Mátraháza-Sirok) teljesítésekor ejthető útba.

 

További fotók